Július 1-jén lépett hatályba a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.), amely abból indul ki, hogy a büntetőeljárásban akkor van szükség szakértő igénybevételére, ha valamilyen bizonyítandó tény megállapításához, vagy megítéléséhez „különleges szakértelem” szükséges. Az új kódex szerint ugyanazon szakkérdésre vonatkozóan a terhelt és a védő csak egy magánszakértői vélemény elkészítésére adhat megbízást. 

A 897 szakaszból álló Be. főbb újításai a következők:

• sértetti érdekek fokozottabb védelme;
• az érdekérvényesítési korlátaikra figyelemmel hátrányban lévők esélyeinek kiegyenlítése;
• a nem vitatott tények esetén a további bizonyítás mellőzése;
• a terhelt együttműködésének ösztönzése;
• a jogorvoslati rendszerben a hatályon kívül helyezések számának csökkentése;
• a laikus bíráskodás helyett professzionális bíráskodás.

Július 1-jétől megváltozott a bíróság tényállás-tisztázási kötelezettsége: a bíróságnak a tényállás tisztázása során bizonyítási eszközt nem kell beszereznie, vagyis erre nem köteles abban az esetben, ha hiányzik az erre vonatkozó indítvány. Mindez azt jelenti, hogy miután a vád bizonyításához szükséges tények feltárása a vádlót terheli, a vád alátámasztására szolgáló bizonyítási eszközöket is neki kell beszereznie, vagy neki kell ezt indítványoznia; és ha ezt a kötelezettségét a vádló elmulasztja, az ítélet megalapozatlanságának eljárásjogi következményei nem a bíróságot sújtják. 

A törvény a bíróságok összetétele kapcsán gyökeresen új szabályozást vezetett be, amelynek lényege, hogy az ülnökök részvétele az ítélkezésben szűk körben marad meg, csak ott, ahol jelenlétük valódi garanciát jelent. Ilyen a fiatalkorúak elleni, illetve a katonai büntetőeljárás. Az elsőfokú eljárásban főszabályként egyesbíró jár el, akinek azonban megvan a lehetősége arra, hogy tanácsot alakítson, ha ezt indokoltnak tartja. Főszabály szerint a bírói tanács szakbírákból áll, és a jövőben nem lesz lehetőség öt- vagy többtagú tanács alakítására.

Az egyik legfőbb újítás a bűncselekmények felderítése és bizonyítása érdekében folytatható titkos információgyűjtés szabályainak integrálása a kódexbe, amely a titkos információgyűjtés és -adatszerzés helyett egységesen „leplezett eszközök” elnevezést használ. A szabályozás megszünteti a kettősséget, a bizonyítékok elvesztésének lehetőségét, egyben világossá teszi, hogy – az eddigiektől eltérően – egy konkrét személlyel szemben bűnüldözési célból nem folyhat jóformán korlátlan ideig bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés, ennek a határideje ugyanis minden esetben maximalizált.

A törvény – a bizonyítási eszközök taxatív felsorolását megtartva – új bizonyítási eszközként határozza meg az elektronikus adatot és önálló bizonyítási eszközként nevesíti a pártfogó felügyelői véleményt. Emellett a bizonyítási cselekmények között helyezi el újdonságként a közvetett bizonyíték beszerzésére irányuló műszeres vallomásellenőrzést.

A kényszerintézkedések körében az előzetes letartóztatás elnevezése letartóztatásra változik. A letartóztatás felső határa továbbra is egy, kettő, három, illetve négy év. Kivétel marad az az eset, amikor a terhelt ellen életfogytig tartó szabadságvesztéssel is sújtható bűntett miatt folyik eljárás, ilyenkor a letartóztatásnak nincs felső határa. A letartóztatás alternatívájaként jelenik meg a bűnügyi felügyelet, amely magában foglalja a házi őrizetet, a lakhelyelhagyási tilalmat és távoltartást, valamint a bűnügyi eltiltást és jelentkezési kötelezettséget.

A letartóztatások csökkentése érdekében bővül az óvadék alkalmazásának lehetősége, amely a jövőben nemcsak készpénz, hanem értékpapír és ingatlan is lehet. A kódex a lefoglalt és zár alá vett vagyon kezelésének hiányzó törvényes alapjait megteremtve lehetőségét teszi, hogy a vagyoni kielégítést szolgáló vagyontárgyak a büntetőeljárás gyakorta hosszabb tartama alatt se veszítsenek értékükből. Emellett bevezetik a lefoglalt dolog megváltásának a lehetőségét is.

Az új Be. szerint a nyomozás két fő szakaszra különül el. Az első, úgynevezett felderítő szakaszban a nyomozó hatóságok nagyobb önállósággal, a jelenleginél kötetlenebb formában összegyűjtik azokat az adatokat, tényeket, személyeket, amelyek a gyanú megalapozásához szükségesek. Az ügyész ebben a szakaszban törvényességi felügyeletet gyakorol, de nem irányítja a nyomozást. A nyomozás második, vizsgálati szakaszában már tényleges ügyészi irányítás mellett folytatódik a nyomozás. Ez a szakasz a gyanúsított kihallgatásával kezdődik, és ha annak feltételei fennállnak, a vádemelésig tart. A két szakasz választóvonalát a terhelt eljárásba való kapcsolódása jelenti, hiszen más típusú kompetencia szükséges egy ismeretlen bűncselekmény feltárásához, mint egy megalapozottan gyanúsítható személy büntetőjogi felelősségének vizsgálatához. Azaz a vizsgálati szakasz már egy konkrét személlyel szembeni vádemelés eldöntéséhez szükséges bizonyítási eszközök beszerzésére irányul, ami egyben a „kétszeres bizonyítás” visszaszorítására irányuló jogalkotói törekvést is tükrözi.

A szakemberek a büntetőeljárások hatékonyságának javulását várják az elterelő intézmények nyomozásba való beépülésétől. Július 1-jétől sikertelen elterelés esetén is folytatható a nyomozás, ellenkező esetben pedig jelentős időbeli és anyagi megtakarítással járhat, hogy az utóbb szükségtelen nyomozási cselekményeket nem kell elvégezni. A törvényben a közvetítői eljárás, és a korábbi vádemelés elhalasztását felváltó feltételes ügyészi felfüggesztés egy sorba kerül a nyomozás során alkalmazható más felfüggesztési okokkal.

Az előkészítő ülés az eljárásban a korábbiaknál sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Az előkészítő ülés meghatározza a bizonyítás későbbi menetét a tárgyaláson, ezáltal tervezhetővé válik a tárgyalási szakasz; egyben korlátot szab az időhúzásnak, hiszen bizonyítási indítvány csak rendkívüli okból terjeszthető elő a későbbiekben.

A bírósági szakasz kezdetén, a vádirat alapján megtehető adminisztratív intézkedésektől élesen elkülönül a tárgyalás érdemi előkészítése, amelynek az a célja, hogy érdemi és koncentrált tárgyalás-előkészítésen keresztül a vád és a védekezés tartalma, eszközei, módjai minél előbb és egyszerre rögzülhessenek, így a bírósági szakban lefolytatott bizonyítás keretei lehetőség szerint már a bírósági eljárás kezdetén tisztázódjanak.

A kódex megtartja a bírósági eljárás jelenlegi formáit: a tárgyalást, a nyilvános ülést, az ülést és a tanácsülést. A nyilvános ülés szerepe viszont felértékelődik, mert az előkészítő ülés, ami a nyilvános ülés egyik esete lesz, nagyobb hangsúlyt kap.

Az elsőfokú bírósági tárgyalás szabályozásában csak kisebb változások lesznek. Az ügyész a vádiratnak a lényegét ismerteti, amelyet a vádlott vagy védő indítványára mellőzhet. Ha az előző tárgyalás óta nyolc napnál hosszabb, de hat hónapnál rövidebb idő telt el, nem kell a korábbi tárgyalási jegyzőkönyv anyagát ismertetni. A törvény megteremti a perbeszéd írásbeli benyújtását, így szóban elegendő lesz a perbeszéd lényegének ismertetése is.

A törvény a másodfokú bírósági eljárásban főszabályként megtartja a teljes körű felülbírálatot. Korlátozott felülbírálatra akkor lesz lehetőség, ha a fellebbezés kizárólag a kiszabott szankció nemét, illetve mértékét, az ítéletnek az egyszerűsített felülvizsgálati eljárás tárgyát képező rendelkezését, a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti indítványt, illetve a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezését, vagy a felmentő ítélet vagy az eljárást megszüntető határozat indokolását sérelmezi. A másodfokú bíróság a korlátozott felülbírálat keretei között is hivatalból vizsgálja az esetleges abszolút és relatív eljárási szabálysértéseket, amelyek az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését vonják vagy vonhatják maguk után. A fellebbezésben új bizonyítékra csak akkor lehet hivatkozni, ha a fél legalább valószínűsíti, hogy arról az elsőfokú határozat kihirdetését követően szerzett tudomást. Hivatkozni lehet az elsőfokon előterjesztett, de ott elutasított bizonyítási indítványra is. Az a fél pedig, aki az első fokon hozott határozatot tudomásul vette, a másodfokú eljárásban legfeljebb észrevételeket tehet.

A fiatalkorúak elleni külön eljárásban fenntartják az ülnökrendszert, azzal a változtatással, hogy a bírói tanácsban a pedagógusok mellett lehetőséget biztosítanak a gyermekvédelemben tapasztalatot szerzett szakemberek számára is. További garanciális elem, hogy a fiatalkorú terhelt részvételével megtartott valamennyi eljárási cselekményen kötelező a védő részvétele.

A tárgyalásról való lemondás helyére az eljárás egyezség esetén elnevezésű külön eljárás kerül, amelynek célja, hogy már az előkészítő ülésen megszülethessen az egyezség.

A „tárgyalás mellőzésével folytatott eljárás” új elnevezése: a büntetővégzés meghozatalára irányuló büntetőeljárás. A beismeréshez nem kötött büntetővégzést legfeljebb három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményeknél alkalmazhatják, ahol a legsúlyosabb kiszabható szankció a pénzbüntetés és a közérdekű munka. A beismeréshez kötött büntetővégzést az öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményeknél hozhatják, ahol a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés büntetés a legsúlyosabb kiszabható szankció.

Ami az igazságügyi szakértő szerepét illeti, a 2017. évi XC. törvény szó szerint átvette az 1998. évi XIX. törvény szövegét a 188. § (1) bekezdésében. A szabályozás abból indul ki, hogy a büntetőeljárásban akkor van szükség szakértő igénybevételére, ha valamilyen bizonyítandó tény megállapításához, vagy megítéléséhez „különleges szakértelem” szükséges. Az, hogy mi a „különleges szakértelem”, a törvény nem határozza meg, de eldöntése a gyakorlatban ritkán okoz nehézséget. Bakonyi Mária ügyész a Büntetőjogi Szemle 2018/1. számában megjelent tanulmányában megállapítja: „A polgári eljáráshoz képest tehát (ahol a bíróság támaszkodhat a saját szakértelmére), a büntetőeljárásban akkor is ki kell rendelni a szakértőt, ha pl. a szakvélemény tárgyát a hivatásos bíró meg tudná ítélni, de az szakkérdésnek minősül. Csak a kifejezett szakkérdés az, ami a szakértő kompetenciájába tartozik, az általános ismeretek szintjén megoldható kérdések nem tartoznak ide.”

A törvény az „adatszerző tevékenység” körében szabályozza a szaktanácsadó igénybevételét. A szaktanácsadó feladatának lényege a bizonyítékok felkutatásában és rögzítésében való közreműködésben, valamint bizonyos szakmai felvilágosítások adásában, más bizonyítási cselekmények előkészítésében történő segítségnyújtásban határozták meg.

A szakértő és a szaktanácsadó közös jellemzője, hogy mindketten különleges szakértelmüknek köszönhetik eljárási alanyiságukat. Különleges szakértelmüket azonban nem azonos célból és nem azonos módon bocsátják az eljárás rendelkezésére és ez a körülmény helyzetüket, jogaikat, és kötelezettségeiket meghatározza. A szaktanácsadót a bizonyítási eszközök felkutatásához, összegyűjtéséhez vagy rögzítéséhez, illetőleg szakkérdésben szükséges felvilágosítás nyújtásához veheti igénybe a hatóság. Az eljárási cselekmény egészéért az eljáró hatóság felelős, azonban különleges szakértelmet, felszerelést, és nem utolsósorban tapasztalatokat igénylő bizonyítási eszköz (nyomok, bűnjeltárgyak stb.) kutatásába – ha szükségesnek tartja – szaktanácsadót vonhat be.

Az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény 3. § (1) bekezdése szerint: „Az igazságügyi szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést és segítse a tényállás megállapítását.” Az új Be. jelentős korlátot is bevezetett: „ugyanazon szakkérdésre vonatkozóan a terhelt és a védő egy magánszakértői vélemény elkészítésére adhat megbízást”. Továbbá: ha a terhelt és a védő az ügyben eljáró hatóságot nyolc napon belül nem tájékoztatja arról, hogy magánszakértői vélemény elkészítésére adott megbízást, vagy arról, hogy a megbízás megszűnt, illetve nem tájékoztat a szakértő személyéről és a szakvélemény elkészítésének határidejéről, akkor a magánszakértői vélemény csupán a terhelt, illetve a védő észrevételének fog minősülni.